Tavaly elhunyt Cseh Tamás, a Sziget nulladik napján pedig a magyar könnyűzene elitje tisztelgett munkássága előtt. Tudnak-e az életművel bármit is kezdeni? Jó-e, ha a tisztelgő zenekarok saját számokat is játszanak? Gyászolni kell-e egyáltalán? Melyik színpadon volt egyáltalán a koncert? Kritikusunk ott járt, mindjárt megmondja.

Ha megfelelően adekvát indítást szeretnénk a tavaly augusztusban elhunyt Cseh Tamás emlékére szervezett koncerthez, mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy délután hatkor, a hivatalos kezdési időpontban sokan még a Nagyszínpad környékén őgyelegtek, csodálkozva, miért csak furcsa füstben sertepertélő raszta technikusokat látnak. És bár később azért a többség realizálta, hogy a valódi helyszín a kifejezetten kellemes fekvésű Világzenei Nagyszínpad, ez az apró részlet viszonylag pontosan megfogja a tegnapi produkció lényegét. A Cseh Tamás-életmű talán az egyetlen magyar művészi hagyaték, amit tényleg érdemes az általában borzasztóan ciki tribute-koncert keretein belül bemutatni, a Marton Lászó Távolodó által megálmodott lemezbemutató (az Eszembe jutottál című emléklemezről itt írtunk) pedig előzetesen valóban jó ötletnek, szép gesztusnak tűnt, a kivitelezés azonban valamelyest félrecsúszott, legalábbis nem érvényesítette a koncepciót.

Alapvetően rossz gondolat, hogy a kezdetben némileg gyér, később egyre szebb számban képviselt közönség türelmesen végig fogja hallgatni, ahogy az átszerelési szünetekben Lévai Balázs újra és újra kérdéseket tesz fel Cseh Tamásról a színpadról éppen távozó előadónak, aki nagy eséllyel képtelen bármit is mondani róla, miközben szemmel láthatóan roppant kínosan érzi magát (videóriportunk erre tekinthető meg). Félreértés ne essék, ez nem Lévai vagy a fellépők hibája, nem is a szervezésé – valamivel ki kellett tölteni az üresjáratokat -, hanem Cseh Tamás és Bereményi Géza felelőssége, akikről tegnap kiderült, hogy a legtöbben egész egyszerűen képtelenek bármit is kezdeni az általuk teremtett életművel, csupán remegő kézzel próbálnak úgy csinálni, mintha.

Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a fellépők nagy része egyrészt életkori sajátosságok miatt, másrészt a popkultúra évtizedekig zajló átstrukturálódásának okán már egy teljesen más közegben futotta be a pályáját, a Cseh Tamáshoz hasonló jelentőségű előadók abszolút hiányában – nem véletlen, hogy a személyes találkozásokat, közös sztorikat illető kérdésekre a legtöbben nem is tudtak érdemben válaszolni -, miközben Cseh és Bereményi korszakokon átívelő narratívája megközelíthetetlen, értelmezhetetlen monstrumként tornyosult föléjük. Másik Jánosnak, Legát Tibornak nincs ilyen problémája, Szűcs Krisztiánnak és Palya Beának van, ezért senkit nem tehetünk felelőssé, egyszerűen így alakult. Persze felmerül a kérdés, miért is kéne értelmezni, ha egyszerűen szeretni is lehet, a tegnapi koncerten pedig újra bebizonyosodott, hogy ezek a dalok önmagukban képesek elvinni a hátukon egy kissé suta produkciót is, mégis az volt az ember érzése, hogy egyfajta kényszeredett interpretációt, a megmagyarázhatatlan magyarázatának kísérletét látja, miközben simán lehetett volna órákkal rövidebb, elegánsabb az egész, ha a zenekarok nem játszanak időhúzás céljából saját számokat, hanem egy klasszikus lemezbemutató keretein belül mindenféle felesleges sallang nélkül eljátszanak egy-két feldolgozást, majd szó nélkül távoznak.

Ezek után furcsának tűnhet azt mondani, hogy a produkciónak mindennek ellenére egészen megható íve volt, mégis ez a helyzet. Egy nappal a Kispál szándékoltan nem túl érzelmes búcsúzása után emlékeztünk valakire, aki már örökre elbúcsúzott, akihez hasonló valószínűleg nem volt és nem is lesz már soha. A hibák, az elakadó lélegzet, a lebonyolítás fonákságai csak egy zsebre tett kézzel feszengő nemzedék szerethetően emberi reakciói a még betemetetlen sírgödör fölött, szavak híján inkább zavartan hallgatva, ahogy egész életünkben megszokhattuk, ha gyászolni kell. De gyászolni kell? Tegnap talán azt tették ott fent a színpadon, de a közönséget alkotó számtalan generáció nagy része inkább figyelt. Figyelt, mert tudta, érezte, hogy figyelni kell. Az ábrándos tekintetű korosabb párok mellett bámészkodó tizenévesek egyszer-kétszer ugyanúgy a dalok hatása alá kerültek, akár a szüleik annak idején, miközben a legkisebbek a homokozóban játszottak, bezárva a kört. Körbenézve teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy bizony mégis létezett egy minden pejoratív felhangtól mentes, igazi magyar underground, amely anélkül is megszülte a maga héroszait, hogy különösebb figyelmet kapott volna; ezek a hősök pedig nem csupán egy szűk, belterjes társaságnak jelentették azt, amit, hanem azoknak is, akiket egyébként nem igazán érdekeltek ezek a dolgok.

Cseh Tamás munkássága a bizonyíték, hogy elképzelhető egy elitizmustól mentes, korosztályokon átívelő konszenzus a magyar művészetben, a tegnapi koncert pedig, ha nem is száz százalékig, de jól a képünkbe vágta, hogy nézzétek csak: itt vannak a hőseitek. Csak vegyétek már észre.

Forrás: Quart.hu